*Atticus a második kötetében az élményeink kettősségét ragadja meg: a legmagasabb és a legmélyebb pontok közötti elkerülhetetlen összefüggéseket. Megmutatja egy kapcsolat kezdetének sodró energiáját, az elköteleződés kavargó tényeit és a vissza-visszatérő egyedüllét fájdalmas nosztalgiáját. Aforizmaszerű megállapítások az életcél kereséséről, a kapcsolat utáni vágyról és a magányról váltakoznak nála könnyed, humoros megfigyelésekkel. Atticus érzékletesen ír a táncról, Párizsról, jazzklubokról, naplementéről, borozásról a folyóparton, az esős napokról, alkotásról és rombolásról, azt szemlélteti, hogy egyaránt szükségünk van szépségre és fájdalomra – a sötétségre és a csillagokra – hogy értékelni tudjuk mindazt, amit az élet és a szerelem kínál.
*(Ellenőrizetlen szöveg, előzetes tájékoztatásra!)